Március 20. Elvileg ennek a dátumnak egy formális szerkesztőségi találkozó időpontjaként kellett volna bevonulnia a Túlélők Közösségének történelmébe, ahol néhány fontos dolog mellett felderítettük legújabb törzshelyünket is. Ehelyett egy olyan fergeteges találkozóvá nőtt, ami ledöntötte az eddig áthatolhatatlannak hitt falakat és egy egészen elképesztő jövőképet tett elérhetővé.

A leginkább rendhagyóként definiálható események sorozata délelőtt 11-kor kezdődött, amikor is lelkes Túlélők gyülekeztek Alex Menrich-nél a folyamatosan változó Survivors HQ-ban. Az összegyűlt, utólag már csak kicsiként definiálható csapat a következő tagokból állt: Roxie és Alex Menrich, Abbatoo, Konzolcowboy, Coyote, Eddy, Clayman és szerény személyem. Előkerült a God Of War 3 és a Final Fantasy XIII, mert mi mással is múlathatná az időt egy maroknyi Túlélő, mint játékkal? Egy órányi elmélyült game után két dologban értettünk egyet. Először is, hogy mindkét játéknak megvan a maga varázsa, de az előbbi túlzás nélkül visz mindent. Másodszor pedig abban, hogy ideje indulni, különben a kegyetlenül pergő idő még meggátol minket abban, hogy a II. Retro Video- és Kvarcjáték Kiállítást is meglátogassuk a késő délután kezdődő találkozó előtt.
Útra kelt hát a maroknyi Túlélő és útközben összeszedte Andrew-t és a gyönyörű, de majini irtásban verhetetlen Jillt is. A rövid, ezúttal eltévedéseket nélkülöző út végén ott várt minket a barátságos jegyszedő néni, aki vevő volt Coyote azon ötletére, hogy két családi, valamint két felnőtt jeggyel kezdjük meg a kiállítás felfedezését. Úgy fest mostanra tényleg igazi családdá értünk, kettővé is. :)

A rendezvény tényleg nem fukarkodott sem kvarcjátékokban, sem konzolokban, de még csak az azokhoz tartozó magyarázó szövegekben sem. Utóbbiak nagy részét, mint kiderült Konzi barátunk írta, nem kis szakértelemről tanúbizonyságot téve a retro konzolokkal kapcsolatban. Nem is kellett több, érkezett a szervezők vezetőjétől a személyes gratuláció, ami egyúttal megnyitotta számunkra a lehetőséget, hogy olyan különleges játékokkal fotózkodhassunk mint a Resident Evil 2 Dreamcastes kiadása. Miközben sorra próbáltuk ki a konzolokat, amikről csak álomszerű emlékeink voltak kiskorunkból Konzi és Coyote birtokba vette az egyik C64-et, és pár pillanat alatt megmutatták, hogy egy igazi informatikus szaki bárhol-bármit le tud programozni. Mondjuk pár sorból megoldja, hogy a régi konzol képernyőjén percekig a residentevil.hu felirat sorjázzon. Alaposan megnéztük a talán száznál is több régi kvarcjátékot, Clayman ronggyá vert Sonic 2-ben, csoportképhez álltunk össze. Követhetetlenül peregtek az események és mire feleszméltünk az óra már f4-et mutatott. Indulnunk kellett.

Megállíthatatlan kis csapatunk a következő hadmozdulathoz több kisebb egységre vált szét. Roxie és Alex Menrich elindult, hogy az estéhez valami kényelmesebb szerelést öltsenek magukra, Abbatoo, Coyote, Konzi és Eddy autóba szálltak, Jill, Andrew, Clayman és Én pedig hozzáláttunk, hogy tömegközlekedéssel és annak összes varázsával érjük el a Mammut 2 hatalmas épületét. Az utazás kellemesen telt. Hihetetlen, de még ennyi idő után is van olyan a Resident Evilben, amiről érdemes szót ejteni, sőt amivel egy jó fél órás út is pillanatok alatt illan el.

A Mammut előtt összefutottunk négy keréken közlekedő társainkkal, akik jelezték, hogy mielőtt kezdetét veszi a party még megtöltenék a bendőjüket valami finommal. Így először mindössze négyen léptünk az új törzshely címre pályázó Café Promenádba. A pincérek pillanatok alatt összetolták az asztalokat, aminek következtében a helyet hosszában szinte teljesen végigérő monstrum jött létre. Kényelembe helyeztük magunkat az asztalfőn és ott folytattuk a társalgást ahol nem is olyan rég abbahagytuk. Mikor megkíséreltük kiszámolni, hogy a három jelenlévő fiúnak együtt van e annyi játékórája a Resident Evil 5-ben mint Jill-nek egyedül, egy pillanatra végignéztem a hatalmas asztalon és a rengeteg, akkor még üres széken. Ez tényleg lehetséges? Nem számoltunk el valamit? Úgy tűnt az asztal másik vége olyan messze van, hogy az oda telepedőkkel smsben tarthatjuk majd csak a kapcsolatot.

Épp megpróbáltam sorra venni, hogy ki is várható még mikor befutott Menrich Boy párjával a szépséges Adaval az oldalán. Látva, hogy még kissé hiányos a társaság, érdeklődtek, hogy beleférne e még nekik egy negyed órás romantikus séta kettesben. Vajon van ember, aki képes lenne egy ilyen édes pár útjába állni? Nekünk eszünkbe sem jutott. Pár pillanatnyi csend következett miközben figyeltük, ahogy egymás kezét fogva elsétálnak a késő délutáni álmos napsütésbe. De a majinik, headshootok, zombik és egyéb undorító teremtmények nem szeretik, ha túl sokáig kell nélkülözniük a figyelmünket így csakhamar újra a társalgás középpontjába kerültek.

Közben folyamatosan érkeztek az emberek. Befutott Carlos, aki szerencsére nem felejtette otthon elbűvölő párját Anit sem, aki sosem fogy ki a barátságos, meleg mosolyokból. Kettőt sem tudott fordulni a pincér és visszaértek a srácok is immár tele hassal, de társaságra éhesen. Nos nem kellett csalódniuk, mert nemsokára megérkezett Sügi és Alexék is ismét csatlakoztak hozzánk Adaékkal egyetemben. Innentől már komoly kihívás lenne megpróbálni sorba rakni az eseményeket, főleg, hogy a résztvevők száma gyakorlatilag percről-percre gyarapodott. Bounty futott be Öcsévvel, kicsivel később pedig a gyönyörű Cili dobott puszit a társaságnak mikor megérkezett. Akármennyire bele is voltam merülve a Sügivel való eszmecserébe a God Of War 3-ról, egyszerűen lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a kezdetben végtelennek tűnő asztal körül lassan elfogynak a székek. Mikor Raffi és Ruki is megérkezett, a szőkeségeknek már meg kellett pihenniük félúton, mikor hozzáfogtak, hogy sorban mindenkit köszöntsenek, csakúgy mint velük szinte egy időben érkező LeonSKennedynek. Az estét és a létszámot végül Cindy érkezése koronázta meg, mikor az este legszebb lányaként csatlakozott hozzánk. Vagy a legszebb lány akkor már ott volt? Nos, férfi legyen a talpán, aki ennyi gyönyörű gamer lány között sikeresen állít fel sorrendet.

Ezúttal érdekes módon elmaradt a találkozók elejét jellemző rövid feszengés is. A hatalmasra hízott társaság körül pillanatok alatt jókedvű hang kavalkád képződött, miközben tagjai önfeledten osztották meg egymással nem ritkán harsány nevetést kiváltó történeteiket. Nehéz lett volna kiszámolni, hogy hány szabad szék is maradt végül, mert a Közösség már folyamatos mozgásban volt. Az emberek attól függően, hogy épp kivel akartak megbeszélni valami haladékot nem tűrő dolgot, ültek egyik helyről a másikra, vagy épp könyököltek a bárpulthoz meginni egy hűsítő koktélt. Talán a Resident Evilben elért legjobb eredmények és az ezek megszerzéséhez legyűrendő főellenfelek voltak a téma? Vagy talán egy új barátságot megalapozó jövő heti sörözés részleteit dolgozták ki lázasan? Esetleg épp egy randit egyeztetett két Túlélő? Nos ennyi ember esetén már egy 3/3-as ügynöknek is komoly kihívás lenne kideríteni, hogy ki, kivel miről beszélt. Ami viszont biztos, hogy akárhányszor néztem végig a helyet szinte teljesen megtöltő társaságon, mindig csak önfeledt arcokat, szívből jövő mosolyokat és határtalan jókedvet láttam.
- És mindez egyetlen cím miatt? Resident Evil? - kérdeztem szavak nélkül a mellettem ülő Alex Menrichtől, aki hozzám hasonlóan apró mosollyal a szája sarkában szemlélte a jókedvű Túlélőket.

- Mondjuk. - válaszolta egyetlen biccentéssel. Persze kellett még hozzá egy elszánt szerkesztőség, néhány átdolgozott éjszaka és persze egy halom lelkes ember, akik nap mint nap „hazatérnek" a residentevil.hu-ra. Igen, ez valami olyan amiért megéri hajnalig dolgozni, ez az ami bármit megér.
Talán most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol már egy mezei kis főszerkesztő-helyettes Monster kevés ahhoz, hogy szavakba öntse a Promenádban uralkodó fergeteges hangulatot. Pont ezért kértük meg a résztvevőket, hogy segítségként egy-egy mondatban írják le, ők hogy is látták ezt a fantasztikus estét, a jobb oldalon sorakozó rövid idézetekhez a képgaléria képeihez hasonlóan azt hiszem nincs szükség kommentre.

Ismét csoportképhez sorakoztunk fel. Ennyi ember esetén azonban már komoly, szinte mérnökinek mondható munkát igényel, hogy mindenki a megfelelő helyre kerüljön, és elférjünk egyetlen képen. Alex Menrich precízitását dicséri, hogy végül sikerült és a 22 Túlélő egyszerre mondhatta a kamerába, hogy „zombiiiii". De hogy is jött össze ez az egészen döbbenetes szám? Fussuk át gyorsan kik is voltak ott ezen a nagyszerű estén. A gyönyörű lányok csapata a következő tagokat jegyezte: Roxie, Cili, Ada, Jill, Ani, Raffi, Ruki, Cindy. Az elszánt residentes pasik pedig az alábbiak: Alex Menrich, Andrew Ashford, Menrich Boy, Konzolcowboy, The Last Coyote, Carlos Oliviera, Clayman, Sügi, Eddy, Abbatoo, Bounty, Kázmér, LeonSKennedy, Menrich Monster.

A hangulat végül az este 10-kor kezdőd karaokéban csúcsosodott ki. Az új törzshelyünkön évek óta rendszeresen megrendezett eseményen ezúttal vitán felül a Túlélők uralták a színpadot. Andrewval kerestük a választ a megfejthetetlen kérdésre, miszerint: What is Love? Majd Cili és Konzi indult, hogy „A tenger felől megtalálják Indiát", sőt végül még Roxie is csatlakozott hozzánk, hogy az Aerosmith- I don't wanna miss a thing című számával búcsúztassuk el az estét. Azt hiszem nem túlzás, hogy az énektudásunk megcsillogtatása után a Túlélőkön kívül a Café többi vendége is egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb, az már persze más kérdés, hogy Ők milyen értelemben.;)

A valamivel éjfél után kezdődő hazaszállingózásban ezúttal nem volt semmi szomorú. Legbelül mind tudtuk, hogy ennek a bizonyos szombatnak csak azért lett vége, hogy nem is olyan sokára egy újabb rendezvényünk kezdetét vegye. Ismerősökként érkeztünk, akik ugyanarra a Fórumra járnak, és ugyanazokat a cikkeket kommentálják, de egy Közösségként távoztunk, ami fel soha nem oszlik, csak előfordul, hogy tagjai néhány napig nem találkoznak.

Március 20-án ismét bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk online közösség, közel sem. Így nehéz is lenne bármelyikhez hasonlítani magunkat. Mintha a világoszöldet próbálnánk összehasonlítani az illatos kékkel. Valamivel, ami teljesen egyedi, különleges és utánozhatatlan. Lehetetlen és értelmetlen. Nekünk már nincs szükségünk többé arra a bizonyos „online" jelzőre. Nap mint nap írunk hozzászólásokat, váltunk e-mailt, játszunk vállvetve co-opot a legkülönbözőbb játékokban. Mégis ez már csak hiánypótlás. Egy áthidaló megoldás addig, amíg újra össze nem gyűlünk, hogy felvonuljunk a hegyekbe táborozni, ellátogassunk Szántódra a hasunkat süttetni, bulizzunk a Promenádban vagy épp meghódítsuk Görögországot. Nem vagyunk online közösség, egy baráti szövetség vagyunk, a Túlélők Közössége.