BAYONETTA - Januárban csillag születik
A Famitsu már pár héttel ezelőtt sejtetni engedte, hogy valami van a levegőben... Négy szerkesztője szórta a tízeseket a csinos boszorkának és a Bayonetta 40/40 ponttal zárt a végelszámolásnál. Aztán a hó közepén robbant az újabb bomba. Az Edge is maximális értékelést adott a Sega akciójátékának. Emellett már csak azért is nehezebb elmenni, mert a magazin 1993-as fennállása óta mindössze tízszer osztotta ki a megtisztelést ez idáig.
Két hét után a hétvégén bevégeztem az utolsó bosst is. Itt az idő, hogy jópár héttel a januári megjelenés előtt elmeséljem Nektek Magyarország első Bayonetta tesztjében, vajh jogosan emeli-e a sajtó az egekig a játékot.
8 évvel a Devil May Cry megjelenése után Hideki Kamiya végre valami olyasmit alkotott, amiből az lett, amiről mindannyiunk oly gyakran álmodozott midőn előrendeltük a DMC újabb és újabb folytatásait, hogy pár óra múlva aztán ici-picit keserű szájízzel konstatáljuk, jó ez, jó ez, de valami baromira hiányzik belőle. A Bayonetta valóságos orgia az érzékszerveinknek. Nem bírtok majd betelni a látvány szürreális gyönyörűségével, a muzsika és játékmenet tökéletes harmóniájával valamint a sokszínű kombózás embert próbáló kihívásaival. Csak az orrotok és a nyelvetek sajnálhatja, hogy a videójátékok egyelőre nem bírják őket kényeztetni ;) Jöjjenek hát a részletek...
A sztori: Az első képkockákon fehérbe öltözött apáca imádkozik egy koporsó felett. Hirtelen gyönyörű fehér fény árasztja el a temetőt, majd alászállnak az égből az angyalok, hogy magukhoz vegyék az eltávozottat. Az apáca abbahagyja az imádkozást, megszabadul hófehér szerkójától és több száz liter vér kíséretében fasírttá rúgja, veri, lövi az angyalsereget. Bayonetta - a csinos kiscsaj, kezén-lábán pisztolyokkal - szövetséget kötött a sötét oldallal és boszorkányos képességeiért cserébe a pokol bérgyilkosává vált. Innen bonyolódik az egész, megfűszerezve a történetet 500 éves álommal, amnéziával, egy szintén bombázó vetélytársnővel, sajátos szerelmi szállal és egy titokzatos kislánnyal.
A grafika: Ilyenkor igazán jó XBOX tulajnak lenni. Történt ugyanis, hogy a Bayonetta-t egy az egyben a dobozra fejlesztették, majd átdobták a kódot a Sega segédmukásainak, hogy készítsenek belőle egy portot a másik platformra. Szerencsére így nekünk nem jut ki a framerate- és kameraproblémákból valamint a fakóbb prezentációból, ami a PS3 verziót - valóban csupán - enyhén, de lehúzza. Az XBOX verzió még a legnyafogósabbaknak is kompromisszumok nélküli, hibátlan és teljes élményt nyújt.
Bayonetta az aktuális generáció legegyedibb karaktere, akinek külsejét talán lehet nem szeretni, de maximum a „Start Game" megnyomása után 3 percig. Legkésőbb a training pálya végére ugyanis még az is belebolondul, aki előtte még elképzelni sem tudta, hogy egy szemüveges, saját hajába öltözött, hosszúcombú boszorkány valaha is hőse lehet nagy költségvetésű produkciónak. Ekkorra az is világos lesz ugyanis, hogy a Dali festmények inspirálta, videojátékokban eddig sosem látott fantáziadús környezetek és angyali ellenfelek abszurditásához egyszerűen nem illik sem a Yuna féle tündérmókus imázs, sem Lara Croft túlságosan is tökéletes szépsége. Ide valami forradalmian újra van szükség. Hogy mire, az akkor válik egyértelművé, mikor először lezavarsz egy YYB-B kombót, aminek a végén Bayonetta haja önálló életre kel, leválik a csajról, szexisen - ám mégis diszkréten - körülveszi a meztelenül maradt testet, majd tűsarkúvá alakul és széttrancsíroz egy glóriás mennylakót. Katarzis. A köbön.
A hangok és a muzsika: A szürreális pályák angyalaprítása aláfestéseként klasszikus muzsika és j-pop betétek váltják egymást olyan csodálatos összhangban, hogy észre sem veszed, hogy a két stílus annyira kompatibilis csak, mint flesses boksz az XBOX Live-al. Az Ázsiából rendelt példányomhoz egyébként egy csodaszép soundtrack CD is járt, emitt a fotó a bal oldalon.
Az Assassin's Creed Ezio-ja vagy a Wet Ruby-ja már sikeresen demonstrálta, milyen nagy szerepe van a hangulat megteremtésében a (jó) szinkronszínészeknek. A Bayonetta ezen a téren sem kell szégyenkezzen. Bayonetta hangja csábít és megviccel, egyben vonzó és távolságtartó, pont olyan, mint az 500 év után magához tért boszorkány. A büdzséből ráadásul a mellékszereplők életre keltésére is telt, így Rodin, a Pokol Kapuja kricsmi pultosa vagy Enzo, Bayonetta mindenese is megkapta a szerepükhöz passzoló hóttlaza dörmögést vagy éppen olaszos beütésű károgást.
Ami tetszett: Ez a szekció akár egysoros is lehetne. Ennyi mondjuk: az egész, úgy, ahogy van. Ám mégis van egy-két csúcspont, ami még ebben a tüzijátékban is nyugodt szívvel emelhető ki. Mindjárt a leglátványosabbak Bayonetta kínzó támadásai (angolul "torture attack"), melyekre bizonyos mennyiségű sima támadás (ha egyáltalán van ebben a játékban olyan, hogy sima) után van lehetőség az Y és B együttes, jól időzített megnyomásával. Ilyenkor Bayonetta valami eszméletlenül látványos és ami még csodálatosabb, ellenféltípusként különböző szupertámadást hajt végre, amelyek annyira szemet gyönyörködtetően kegyetlenek, hogy szinte sajnálatos, hogy a maximális sebzés érdekében a végrehajtás alatt keményen rá kell tenyerelni a kontroller valamelyik gombjára. A boss-ok kivégzése szintén hasonló módon történik, csak a látvány sokszorosa ezeknek a "mezei" kivégzéseknek. Mikor az aktuális boss energiája a végét járja, az Y+B kombóval indíthatjuk a találóan klimax-ra keresztelt finist. Bayonetta haja ilyenkor önállósodik, hatalmas öklöket, farkasfejet vagy éppen hollót formázva adja meg a kegyelemdöfést, majd miután jól végezte dolgát, ismét a meztelenül maradt testre simul.
A Bayonetta helyenként bizony nem könnyű és az első végigjátszáskor - legalábbis, ha normálon indít az ember - nem fogja szórni a pályák végén az aranyakat, platinumokat. A nehézség önmagában nem negatívum, ha közben nincs a játékosban az a kellemetlen érzés, hogy valami azért nem sikerül, mert a fejlesztők olcsó trükkökkel csalják (szó szerint csalják) elő újra meg újra a game over-t. A Bayonetta kihívása végig fair marad. Ugyan megesik, hogy a tv előtt üvöltve válik prostituálttá a fél világ vagy esik darabokra a kontroller egy lendületes földhöz somást követően, de a hibát akkor is mi vétettük és a következő "Continue"-val biztosan tapasztaltabban vágunk majd neki a kérdéses résznek.
A Bayonetta kockázatos projekt. Remélhetőleg a PlatinumGames játékba kódolt szeretete, mellyel útjára indították az új hősnőt, hogy felkavarják a videojátékok folytatásoktól hemzsegő állóvizét sikerre viszi majd. Ámulatba ejtő a részletesség, amivel szemünk elé tárják az ízlésesen szexis, önbizalomtól majd szétrobbanó, mocskosszájú boszorkányt és történetét. Az amúgy szokványos mesét a folyamatos humor emeli ki a megszokott jó a rossz ellen dömpingjéből. Humor, amely midenütt jelen van, a párbeszédekben csakúgy, mint az eltúlzott karakter-ábrázolásban és az akciót összefűző képsorokban. A hölgy egynémely beszólása pedig valószínűleg örökzölddé fog válni, mint Schwarzenneger asztalavisztája annak idején.
Ami nem jött be: Elolvastam a külföldi fórumok fanyalgóit értelmesebb kritikák után kutatva, de olyan banális apróságokon kívül, hogy a gombok nem átdefiniálhatók vagy hogy egy gombra került a fegyverfelvétel a pisztolyhasználattal, nem nagyon találtam említésre méltó dolgokat. Nem számítva a PS3-port minőségét sérelmező, SEGA bojkottal fenyegetőző és néhol finoman, néhol kevéssé választékosan madafakázó tulajokat a másik platformon. De minket ez ugye szerencsére hidegen hagy.
Jómagam egyetlen apróságot tudok felhozni problémaként, ám erről vajmi keveset tehetnek a fejlesztők. Ha valakit, hát az időt okolhatom, hogy így harminc felett bizony egyre megerőltetőbb ez a vad kombózás. A harcok annyira intenzíven teszik próbára a szemet és az ujjakat, hogy nekem bizony naponta egy-két pálya után egyszerűen le kellett állnom, hogy másnap ne fáslival kelljen vernem a laptopot.
Egy hibát egyébként a kiadó Sega valamint a Microsoft is vétett. Ugyan kockázatos lépés, de a Bayonetta esetében valószínűleg sikerrel járt volna az időszakos platform exkluzivitás. Japánban segíthetett volna a még mindig döcögő eladásokon, de Amerikában is jó eséllyel adott volna el pár ezer extra konzolt a karácsonyi roham után. Túl sok volt a "volna", de talán a folytatásra megjön a két cég esze.
Tippek acsivadászoknak: Aki játszott a DMC4-el, az kábé tudja, mire lehet számítani. A Bayonetta alamizsnát szór a játékot alacsonyabb nehézségi fokozatban játszóknak, az igazi jutalomért pedig keményen megdolgoztatja a játékost. Lépcsőzetesen nyitja meg a nehezebb fokozatokat, normál után elérhető a nehéz, majd az ultranehéz („climax") fokozat, természetesen további gamerpontokért. Szerencsére az egyes pályákat elég csupán végigtolni, a platinumra teljesítésért nem jár külön érem, a vállveregetésen kívül persze. A fegyverek és a szerkók kimaxolásához toképpen csak időre van szükség, a keresgetnivalókat pedig sikerült elfogadható keretek közé szorítani. A Bayonetta tehát nem adja olcsón magát, de nem követel emberfeletti teljesítményt a teljességre törekedő játékostól. Én normálon estem neki elsőre és bizony 15 óra alatt - ennyi kellett szegény ujjaimnak a végigjátszáshoz - mindössze 445 pontig jutottam. Valószínű még négy-ötször ennyi volna benne az 1000-hez, de ezt csak valóban erős idegzetűeknek ajánlom.
Hát ennyi volna az öszefoglaló az Európában január 8-án a boltokba kerülö Bayonetta-ról. A teljesség kedvéért kivételesen álljon itt egy pontszám is, hogy egyértelművé váljon, amit az előző bekezdések próbáltak remélhetőleg sikeresen megfogalmazni: 11/10. :)
A cikk publikálása óta megjelentek az első képek az Európának tervezett limitált kiadásról. A "climax edition" artbook-ot és soundtrack CD-t tartalmaz és extra csomagolást is kap. Íme egy képecske (kattintsatok rá a nagyításhoz):
