Resident Evil: The Umbrella Chronicles

Az első exkluzív Resident Evil játék Wii-re

A sokat emlegetett Umbrella Chronicles, az első és eddig egyetlen exkluzív Resident Evil játék Wii-re. Sokat vártunk tőle, hiszen a Capcom régóta megoldatlan rejtélyekre ígért választ benne, még több zombit, még több extrát, egészen egyszerűen még több Residentet. De persze tudtuk azt is, hogy a game egy real shooter lesz, és mint ilyentől nem remélhetünk akkora világmegváltást, mint mondjuk a mostanában egyre többet emlegetett RE5-től. Voltak is, akik ezen gamestyle miatt már előre elkönyvelték a játék bukását. Mások fantáziát láttak benne, hiszen a Wii-re eddig számtalan fergeteges megvalósítás érkezett, gondoljunk csak a játék 4. részének átiratára. De hogy végül mit is kaptunk, és hogy kinek volt igaza? Nos, ennek kiderítése érdekében ajánlatos jobban elmélyedni a jelenleg legújabbnak számító Resident Evil részben.

Intró 

Azt mondják az első benyomás mindig fontos, néha akár döntő is lehet. Így van ez, ha egy új embert ismerünk meg, mikor a játékok dobozait nézegetjük egy bolt polcán, mikor ruhát veszünk, és még számtalan alkalommal.
Nos, számomra az Umbrella Chroncicles-el kapcsolatos első benyomás elég kellemetlen volt. Az intrót ugyanis egészen egyszerűen a játék eddig megjelent részeinek képsoraiból vágták össze. Márpedig szerintem, a jól megkomponált bevezető képsoroknál semmi sem tudja az ember jobban ráhangolni egy játékra, hát ez esetben ez nem így történt.

De persze nem szabad elfelejteni, hogy mégiscsak egy Resident Evil-ről beszélünk, szóval természetesen az előző részekből lenyúlt bevezető miatt, azért még nem adtuk fel a tesztelést, helyette inkább nekiláttunk válogatni az egyes epizódok között, amit Leon-ék már megnyitottak nekünk némi alapozó teszteléssel.
Hogy mindenki képben legyen. A játékban a Zero, a RE1 és a harmadik rész világába juthatunk el, illetve egyes pletykák szerint Ada-val is túl kell élnünk a RE2-ben látott drámai mélybezuhanása után történteket. Bár ezen kis rejtett küldetést egyenlőre nem sikerült elővarázsolnunk.

Na, de akkor most már tényleg jöjjön a játék. A Mansion-ből indulunk, hiszen ahogy mondani szokás minden ott kezdődött el. Ekkor értek az első kellemesebb benyomások. A fejlesztők által emlegetett titkok ugyanis mint kiderült nem eget rázó nagy felfedezések, mint mondjuk azon kérdésre a válasz, hogy „Vajon hogy hívták Tyrant nagyapját?", sokkal inkább apró finomságok, amik a szereplők beszélgetéseiből derülnek ki. Úgy is mondhatnám, hogy előző részekből „kimaradt" beszélgetéseket hallhatunk miközben bejárjuk a már jól ismert helyszíneket, még többet megtudva karaktereinkről, gondolataikról, azt, ahogy megélik az egyes eseményeket. A Chronicles nem folytatás, így azt hiszem ennél sokkal többet egyikünk sem várt tőle.

Játékmenet

És ha már játszunk, ejtsünk pár szót a játékmenetről. Mint azt már a cikk legelején említettem, a game egy real shooter, azaz a játékmenet megegyezik a játéktermek kedvelt ászaival, mint mondjuk a Time Crisis, vagy, hogy a zombiknál maradjunk a House Of The Dead. Azt hiszem itt kéne használnom a „sínen húznak" kifejezést, de ezt a megfogalmazást, nem igazán kedvelem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szereplőink szemszögéből haladunk végig a helyszíneken anélkül, hogy beavatkozhatnánk a mozgás irányába, vagy sebességébe. Bár itt azért meg kell jegyeznem, hogy egyes pontoknál eldönthetjük, hogy merre menjünk, és a két út közül melyiken érjük el a következő nagyobb helyszínt. A két lehetőség általában különböző kihívásokat tartogat számunkra.

Ezt leszámítva viszont nincs más dolgunk, mint figyelni a képernyőt és minden ránk támadó ellenséget eliminálni. Ebben az esetben tényleg az eliminálás a legmegfelelőbb szó, hiszen az ilyen stílusú játékok esetében nem sűrűn kell cselhez folyamodnunk, hogy legyőzzük az akadályokat. Egyetlen tevékenységet kell folytatunk, de azt viszont nagyon módszeresen, nagyon pontosan és folyamatosan. Nevezetesen: Lőni. Azt viszont mindenre és mindenkire.
A mindenre szó pedig nem elírás. A real shooter-ek sajátossága, hogy a környezet szétrombolása nem csak destruktív hajlamaink levezetésében segít, hanem rajtett fegyverekre, munícióra, növényekre is szert tehetünk ennek segítségével.

Az irányítás bonyolultságát úgy érzem nem szükséges oldalakon át taglalnom. Az egyik gombbal lövünk, a másikkal gránátot dobunk, a harmadikkal fegyver váltunk, a negyedikkel pedig szükség esetén elmajszolhatjuk a nálunk lévő zöld növények egyikét, hogy továbbra is megfelelőn tudjuk állni a sarat. Érdekességként talán azt lehetne említeni, hogy ha valamelyik ellenfelünk sikeresen megragad minket, a Wii-nél már megszokott módon, nem egy gomb nyomogatásával szabadulhatunk, hanem az irányító alkalmatosságokkal kell veszetten hadonásznunk, hogy elkerüljük a megsemmisülést.
Itt említeném meg a játékban időnként bekövetkező veszélyes szituációkat, mint mondjuk mikor a RE3 eseményeit újrajátszva, mit sem sejtő főhőseink felé egy fékevesztett kamion rohan az autópályán. Ilyenkor az életbennmaradásért egy bizonyos gombkombinációt kell lenyomnunk a megfelelő pillanatban, ami után egy rövid videó tájékoztat minket, hogy sikeresen félreugrottunk e, vagy utolért a halál jeges lehelete.

És elérkeztünk végre arra a pontra, mikor már szerencsésen leírtam a game minden atributumát, és végre felhőtlenül mesélhetek ezek együttes hatásáról, nevezetesen a játékélményről.
Mielőtt ezt azonban megtenném, még megemlíteném, hogy a következő soraimmal valószínűleg a fanok egy bizonyos része nem fog egyetérteni. A Fórumon született számtalan hozzászólásból kiderül, hogy van aki jobban szereti a kicsit Silent Hill-es játékmenetet. Mikor az ember szinte folyton a sötétben botorkál. Bármelyik sarkon várhat rá a valóra vált rémálom következő teremtménye. Folyton hátborzongató hangok, és zajok kísértenek, hogy nehogy egy pillanatra is elfelejtsünk félni. Magyarán, akik a játékban a nagybetűs borzongást kedvelik.
És van a másik „tábor"(itt kell bevallanom, hogy néha elgondolkodom, ezt nem e én alkotom egyedül...), akik sokkal inkább a túlélésre és a zombik halomra „mészárlására"(kellett az idézőjel, mert ugye elég nehéz lemészárolni valamit, ami már eleve halott) kiélezett játékmenetet szeretik. Akik sokkal inkább azt kedvelik, mikor a félhomályos folyosókon a szörnyek újra és újra támadnak. Szó szerint küzdeni kell azért, hogy a szereplők közelebb kerülhessenek a túlélést jelentő helikopterhez, vonathoz. Az olyan játékmenetet, ami a horror világában játszódik, mégis kicsit pörgősebb.

Játékélmény

Nos a fent említett második tábor úgy érzem elégedett lehet. Az Umbrella Chronicles-ben ugyanis a fentiekhez megvan minden. Az ellenfelek szinte végeláthatatlanul özönlenek. Van, hogy egy folyosón féltucatnyi Hunter ront ránk, és miután nagy nehezen leszedtük őket, újabb kis csorda érkezik. Ha egy zombinak sikerül elkapnia minket, mi pedig sikeresen hadonászunk, karakterünk látványos mozdulatsorra tesz pontot ellenfele földi pályafutása végére.
Ami talán negatívum, hogy a főellenségeket is ezen pörgős játékmenthez mérten turbózták fel. A RE3 föld alatt élő, mindenki által csak kukacnak becézett ellenfele például az összecsapás során többször is kiugrik a földből és egész magasra felrepülve próbál meg ránk zuhanni. Vagy említhetném azt is, mikor már a vesztét érezve, létrehoz két vakondtúrásszerű képződményt, és a kettő között delfin módra ugrál. Nos a RE3 lomha férgéhez, azt hiszem, hogy ez a magatartás nem igazán illik, és be kell vallanom, hogy ezen tevékenysége sokkal inkább nevetésre ösztönzi a lelkes zombivadászt, mint bármiféle borzongásra.

Személyes élményeim A legjobbat azonban a végére hagytam. Nem tudom, miért mindig a RE3-as epizódot idézem, talán mert ez lett a legjobban eltalált a game-ben, talán csak mert a tesztelés során ezzel játszottam a legtöbbet, de a következő nagyon kellemes emlékem is ezen részből származik. Egy bizonyos pontnál Jill és Carlos lemennek Racoon City metrójába, és ott szűk járatokban, valamint a sötét, alagutakban próbálnak eljutni a rendőrségre. Na ez a rész tényleg felállítja az ember hátán a szőrt. Meg kell jegyeznem, hogy volt szerencsém a játékot egy zapper-el játszani, aminek köszönhetően az ember úgy pufogtathat, mintha egy rohampuskát tartana a kezében. De térjünk is vissza az alagútba... Teljesen sötét van. Csak a fegyverre szerelt lámpának köszönhetően láthatjuk, hogy mi van előttünk egy fénykörben. Karaktereink érdekes módon szűkszavúvá vállnak, ők is érzik. Érzik, hogy bármelyik pillanatban rájuk ugorhat, megtámadhatja valami őket. Ülök a teljesen sötét szobában, csak a zappert markoló kezem dereng kissé a rajta világító kék led fényében. A fénykört lassan újra meg újra körbehordozom, hogy nehogy valami elkerülje a figyelmem. Egy sötétben osonó kutya. A fejem felett a plafonba kapaszkodó licker, egy halottnak tűnő zombi a földön, de semmi. Aztán hírtelen a kamera megfordul, és a hátam mögött három kutya áll karnyújtásnyira tőlem. Szinte érzem, ahogy lelassul az idő, és a szobában megfagy a levegő. Egyetlen másodperc, még ennyi időm van, mielőtt nekem ugranak. Gyorsan megnyomom a fegyverváltó gombot, és egy fémes kattanás jelzi, hogy amint meghúzom a ravaszt már nem a pisztoly, hanem a shotgun fog elsülni Carlos kezében. Az első kutya ebben a pillanatban ugrik felém. Tüzelek. A feje darabokra robban, vért spriccelő torzója pedig hátrarepül a sötétségben. Újra lövök, ami második társát azonnal a földhöz szegezi, de alig terül el, máris mozgolódni kezd jelezve, hogy ez még kevés volt neki. Ezzel azonban nincs időm foglalkozni, ugyanis a harmadik dög máris felém ugrik és épp csak eltalálom, mielőtt elkaphatná a torkom. Szerencsére az ő esetében, újra elég egy lövés, a feje nélkül ugyanis már nem indul több rohamra ellenem. A harmadik kutya már majdnem feltápászkodott. Egyedül maradt, így már közel sem annyira veszélyes, mint mikor még hárman voltak. Pisztolyra váltok és befejezem, amit elkezdtem. Ellenfeleim ugyan hallottak, de ahogy rám támadtak csak megerősíti bennem az érzést, miszerint attól, hogy az egyik pillanatban csak a kopár falakat pásztázza a lámpa fényköre, nem jelenti azt, hogy a következőben nem fog egyetlen másodpercen múlni az életem. Így mikor Carlos és Jill tucatnyi a földön fekvő halottnak látszó test közé óvakodik be, már tudom, hogy nem csalnak a megérzéseim. Amikor pedig az első mocorogni kezd, ismét bebizonyosodik, hogy nem tévedtem, mikor úgy éreztem „valami nincs rendben"... Remélem ezen rövid kis részlet a játékbeni élményemből elég volt ahhoz, hogy érzékeltesse, mennyire bele tudja magát élni az ember a game-be, mennyire magával tudja ragadni, annak ellenére, hogy sokan egy legyintéssel elintézik, mondván, ez csak egy real shooter.

Zoly személyes élményei: "ez most tényleg Resident Evil vagy csak valami hülye vicc?" Zoly / otherworld.hu videó review alapú tesztje a játékról.

 

Epilógus

És végül, nos mit is mondhatnék? Nem, ez tényleg nem az a Resident Evil amit megszoktunk. Tényleg nem lesz egy mérföldkő. És tényleg nem ez lesz az a rész, ami a statisztikák szerint a legtöbb egyszeri játékost konvertálta át elszánt RE fanná.
Mégis úgy gondolom, hogy minden fannak kötelező, az érdeklődőknek pedig csak ajánlani tudom. A game ideális az olyan estékre, mikor a munkában, a több éjszaka óta tartó bulizásban, vagy mondjuk egy hosszú kirándulásban úgy elfáradtunk, hogy az új mikro használatát sem tudnánk kisilabizálni, nemhogy ravasz fejtörőket megoldani, vagy épp kulcsok rendeltetési helyét megtalálni.
Úgy is mondhatnám, hogy tipikus Wii játék. Elég megnézni az irányításnál 2-3 alapgombot, majd a New game-re opciót választani, és hagyni, hogy elragadjon a játék. Mert erre igazán alkalmas. Nincs nextgen grafikával ellátva, mégis szerintem a játékot és az átvezető animációkat is illethetem a szép jelzővel.
Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem térnék ki azon „apróságra", hogy a játék bizony elég rövid lett. Az egészet (azaz nem egy epizódot, hanem az egész game-et), végig lehet játszani bő 3 óra alatt. No persze, ebben nincs benne az, hogy összegyűjtjük az összes rejtette Umbrella jelet, és megnyitjuk az összes extrát, valamint titkos missziót. De ez a pár óra, főleg manapság, akkor is nagyon-nagyon karcsúnak számít.

Összegezve. Az Umbrella Chronicles nagyon jól teljesít az eladások terén, mégsem kell aggódnunk, hogy ez lesz az év játéka, nekünk fanoknak pedig biztosan nem. Azonban, ha nem akarjuk mindenáron kritizálni a game-et, és nem akarjuk mindenképp összehasonlítani az előző részekkel, akkor azért jó néhány nagyon kellemes órát el tudunk majd tölteni vele a Resident Evil világában.