Visegrádi sátrazás

Nem gondoltam volna, hogy egy enyhén részeges mámorban elejtett megjegyzés ekkora utórengéseket kelthet majd a Közösség történetelmében, erre tessék; már túl is vagyunk az első sátras táboron.

Még valamikor a szilveszteri buli napján fogalmazódott meg bennem az ötlet.
"Mi vagyunk a Túlélők Közössége, nem? Akkor miért nem tesszük próbára magunkat a természetben, mondjuk egy visegrádi sátrazás keretében?"
Valószínűleg közel sem ilyen szépen fogalmaztam meg mondanivalómat, de a lényeg abban is benne volt.
"Hajrá! Legyen! Még jó hogy!" Ilyen és ehhez hasonló visszajelzésekkel találtam szembe magam, valahányszor megemlítettem a dolgot a különböző közösségi találkozókon.
A Nép áldása tehát adott volt, kezdetét vehette a szervezés. Bevallom, kicsit izgultam, ugyanis ez volt az első Közösség számára lebonyolított rendezvényem, azonban hála a rengeteg bíztatásnak, hamar túlléptem kezdeti félelmeimen. Az előkészületekkel nem fárasztanám a kedves olvasókat, alapvetően döccenőmentes út volt, néhány bürokráciai buktatót leszámítva.
Hogy pontosan mi történt az alatt a két nap alatt? Üljetek körbe gyermekeim, hosszú történet lesz!

Tábor felállítása,
Május 28.

Sűrű egy nap volt, az már biztos.

A résztvevő emberek jó része késő délután érkezett, Menrich Monster azonban már reggel kilencre eljött a Kelenföldi pályaudvarra, hogy segítsen a tábor felállításában, majd annak megőrzésében (ezer köszönet, katona!).
Bő fél órás késéssel ugyan, de felszedtem, majd egy háromnegyed órás keringő után végül megérkeztünk a sátorkölcsönző címére (azt már csak halkan jegyezném meg, hogy kilencben állapodtunk meg a tulajdonossal). Az illető szerencsére roppant megértő volt velünk szemben, csontjainkat nem akarta porral egyenlővé tenni. Pont ellenkezőleg, inkább az egészségünk miatt aggódott!

Rövid beszélgetés, majd gyors átvétel után végre kezdetét vehette az igazi kaland: irány Visegrád! Egy óra környékén meg is érkeztünk az öbölhöz, az enyhén saras földúton való átküszködés után pedig a kiszemelt parthoz. A helyszín szerencsére teljesen kihalt volt, úgyhogy egy öt perces pihenő után neki is kezdtünk a tábor felállításának.

Először a sátrakkal kezdtük, ha a meteorológiai előrejelzés által ígért nyirkos idő véletlenül hamarabb érne ide. Kedves bajtársam bizakodó tekintete - amikor megkérdezte, hogy mennyi sátrat állítottam fel eddig - nem írható le szavakkal.
Mit is mondhattam volna erre: "Még soha az életben."
Válaszom után kissé úgy éreztem magam, mint egy szülő, akinek néhány éves gyermeke nemrég tudta meg az igazat a karácsonyi ajándékok érkezését illetően.
Szerencsére gyorsan túltette magát rajta. Körülbelül félórányi kísérletezés, káromkodás, kínos nevetés után össze is állt az első sátrunk. Ennek örömére szinte mindent kipakoltunk a kocsiból; a következő eseménysorozat fényében áldom is a szerencsét, hogy így cselekedtünk.

Ahogy tökéletes nő/férfi nem létezik, úgy a hibátlan pakolás is csak egy legenda. Persze, hogy a Szentendrei HQ-ban hagytam néhány apró, ám annál nagyobb jelentőségű cuccot. Sebaj, sátras sikerünk után már semmi sem törhette le kedvünket. Irány vissza Szentendrére! És ha már úgy is útra kelek, az aznapi ebédhez, vacsorához is beszerzem a kötelező kellékeket.
Monstert hitében még egy potenciális zombi invázió sem tudta megrendíteni; foggal, körömmel védeni fogja a tábort távollétem alatt. Ha az elő holtakkal nem is, de a nappal bizony kemény csatát vívott meg, de erről egy kicsit később.

A beszerzési akció teljes sikerként könyvelhető el, ráadásul épp visszaindulásom előtt érkezett egy hívás Andrew Ashfordtól: a szentendrei buszpályaudvaron vannak a csapat egy részével (Jill, Ada, Manboy), és a helyes járat megtalálásában kérik segítségemet. Megnyugtattam, hogy nem lesz szükség az információra, tíz perc múlva ott termek. Mondani sem kell, nagyon örültek ennek a hírnek, gyorsan értesítettem Monstert a pillanatnyi helyzetről.
Spuri az állomáshoz, a csapat megkeresése, üdvözlése, majd betuszkolása az autóba; maximálisan kihasználtuk a jármű kapacitását, de sok jó ember kis helyen is elfér, ugyebár...

Bő fél óra után ismét Visegrádon voltunk. A földút bevezető részénél megálltam, s értesítettem társaimat, hogy a sárban való elakadás mellőzése érdekében jobb, ha gyalog mennek tovább a táborhoz, Monster mindjárt kijön értük.
Másfél perces várakozás után mintha őt látnánk a horizonton... de valami nem stimmel vele... kicsit vörös... kicsit nagyon vörös. Hú, a tábor őrzése közben elég csúnya égési sérüléseket szenvedett el a perzselő naptól. Nem volt túl sok alternatívája; vagy üldögélt/feküdt a rét közepén, vagy néha bemenekült a szaunákat megszégyenítő hőt árasztó sátorába. A tábort ennek ellenére nem hagyta el. Megpaskoltam volna hátát hősies cselekedetéért, de nem valószínű, hogy túlzottan örült volna neki jelenlegi állapotában, úgyhogy inkább mellőztem a dolgot.

Gyors kipakolás, orientáció, majd egy kis megérdemelt pihenés az újoncok számára. Barátságos szócsaták, fejcsóválás, önfeledt nevetés és a környezetben való ámuldozás (pláne a RE5-féle Spencer Kastélyban); erről szólt az első napunk. Ezen a környéken szinte lehetetlen nem ellazulni, nem hiába léteznek azok bizonyos mendemondák a térség erős spirituális energiájáról...

Már a koraesti órákban jártunk, egyre többen hivatkoztak korgó gyomrukra: lassan eljött a vacsora ideje. Esetleg egy jó kis bográcsos paprikás krumpli? A kellékek mind megvoltak, csak tüzet kellet csinálni. Sajnos mivel kissé kopár területen voltunk, nehéz volt megfelelő tüzelőanyaghoz jutni, de kis csapatunk leleményessége, kitartása révén csak sikerült elegendő ágat összegyűjtenünk.

A vacsora elkészítése már jóval nehezebb szülés volt. Egyrészt életemben először főztem komolyabb ételt (nemcsak kint, hanem úgy általában), másrészt nem minden, a recept által felírt hozzávalót tudtam beszerezni, így kénytelen voltam saját kreativitásomra hagyatkozni.
Meg is lett az eredménye; egy nem egészen ehetetlen, de azért nem is egy kifejezetten étvágygerjesztő látványt nyújtó krumplis hús, némi paprika társaságában. A többiek mondták, hogy nem is olyan rossz, de ezt szerintem inkább csak kedvességből mondták (esetleg az elfogyasztott alkohol adott szebb ízt neki). Szegény Monster meg pont a bográcsból összekapart, odaégett hagymás gányból kapott egy emberes adagot.
"Nem lehet elrontani, biztos lesz a siker!" Hogy azt a jó édes -

A hangulat ennek ellenére fantasztikus volt. A délután szieszta folytatása minimum öttel való megszorzása. Volt itt minden, a termékenységi indiántánctól kezdve a mai fiatalok kritizálásáig (bezzeg a mi időnkben).
Ha minden igaz, éjfél körül tért nyugovóra a társaság, bár hajnali kettőtől négyig néha felriasztott egy-egy kurjantás, dörmögés. Manboy pedig állítólag még egy Predatort is hallott az éjszaka folyamán.

Faszállítás, Ölelés, Új Tagok
Május 29.

Kissé érdekes volt a felkelés élménye csapatunknak ezen a ragyogóan szép napon. Göröngyös talajon rövidebb ideig sem élvezet pihenni, nemhogy hét órán keresztül. Ehhez szépen párosítsuk hozzá a legfeljebb tizenhárom fokos éjszakai hőmérsékletet, és el tudjátok képzelni milyen jól aludtunk este. Pláne Jill és Andrew! Az általuk felmutatott papírzsebkendőnyi 'vastagságú' lepedőre emlékezvén most is könnyesre röhögöm magam, pedig esküszöm, nem vagyok egy kárörvendő ember.

A mai nap folyamán számítottunk Alex- és Roxie Menrich eljövetelére, ezért nem akartunk nekivágni egy komolyabb túrának, ellenben volt egy pár fontos elintéznivaló: 

• Tisztálkodás/WC-zés a közeli benzinkút mellékhelységében
• Aznapi ebéd hozzávalóinak, egyéb apróságok beszerzése az abc-ben
• Egy csomagtartónyi ág összegyűjtése a Pilis erdőben

Monster ismét magára vállalta bázisunk védelmét, ő majd csak a fagyűjtésben vesz részt. Elindultunk lelkes csapatunkkal első állomásunkhoz, a benzinkúthoz. Kulcsot odaadják a WC-hez, mindenki beugrik, mellette vesz néhány apróságot, hogy ne csak ingyenélőként tekintsenek ránk. Ezután meg sem álltunk a helyi CBA-ig, ahol alaposan feltankoltunk mindenből (a hentes nagyon rendes ember, szépen elbeszélgettem vele az élet apró örömeiről). Gyorsan bepakoltuk az autóba a kellékeket, majd visszasiettünk a táborhoz. 

Mivel valakinek mindig hátra kellet maradnia a felszerelés őrzése miatt, ezért el kellett dönteni, hogy kik szeretnének velünk tartani a faszedésre. Két bátor jelentkező, Ada és Manboy vállalta magára a szénné égés veszélyét. Sok szerencsét kívántunk nekik, aztán elindultunk a Pilis erdő szívébe.

Célpontunk csupán két/három kilométerre volt tőlünk, de mintha egy teljesen más világban járunk volna: tornyosuló fák, dombok minden irányban, a felhőmentes ég ellenére jóval sötétebb, hűvösebb környezet. Jill kifejezetten szimpatikusnak tartotta a környéket, teljesen érthető módon. Persze, miután meséltem egy kicsit a rejtélyes eltűnésekről, valamint az éjszakánként érezhető kriptaszagról, valahogy nem tűntek olyan hálásnak ezért a kiruccanásért... Megérkezésünk után két csapatra szakadtunk: Andrew és Jill, Én és Monster. Talán pont a mese hatására, de rövid idő alatt rengeteg különböző méretű faágat sikerült összegyűjtenünk az erdőben.
Közben Alexéktől kaptam egy hívást, hogy tervük szerint olyan egy és kettő között fognak megérkezni, és esetleg érdemes-e valamilyen extra kelléket venniük az útra. Monsternek felcsillant a szeme: naptejet minden mennyiségben! ...és persze némi szíverősítőt, ha esetleg nem lenne elég az általunk felhalmozott készlet. Rövid beszélgetés után elbúcsúztunk egymástól, és folytattuk munkánkat. Csapatunk több mint elegendő tüzelőanyagot gyűjtött össze, Jill és Andrew azonban elment egy újabb adagért. Bő negyedórás várakozás után Monster javaslatára elmentem megkeresni őket. Aggodalmaink ellenére nem esett bajuk, 'csupán' egy hegynyi ágat gyűjtöttek össze és elkelt némi segítség a szállításukban. Térerő nuku, kiabálásaikat nem hallottuk meg, pedig mindössze kétszáz méter lehetett közöttünk. Tisztára, mint egy jó kis horrorfilmben...
Nem is vesztegettük sokáig az időt. Annyi ágat pakoltunk a kocsiba, amennyi belefért, és gyorsan elhúztuk a csíkot.

Manboy és Ada közben szépen feltalálták magukat: egy 150x60-as kartondeszka+törülköző kombinációja nagyszerű napozóágyat tud alkotni. Természetesen gyorsan segítségünkre siettek, hamar kikerült az autó csomagtartójából a farakás.

...és megint eljött a sokak által rettegett pillanat: ideje volt ebédet főznöm, konkrétan vörösboros csirkepörköltet. A hangsúly ezúttal is a leleményességen volt, ám sokat tanultam a tegnapi incidensből, azokat a hibákat biztosan nem fogom ismét elkövetni!

Amíg én az ebéddel bíbelődtem, barátaim általában vagy a mi kis magánstrandunk partján szórakoztak, vagy pedig éppen sátraikban, esetleg azok környékén sziesztáztak. Ennek ellenére igenis sokat segítettek az olyan konyhai feladatokban, mint például bográcsforgatás, dugóhúzó nélküli dugóhúzás (amire nekem majdnem ráment a bal hüvelykujjam), és a tűz életben tartása. Ez utóbbi dicséret főleg Andrew-t illeti, aki a tábor egész időtartama alatt magára vállalta a profi pirós feladatát. Lassan, de biztosan elkészült a finom pörkölt. Nem égett oda, nem lett nyers, összeállt a lé, majdnem 2x2-es cikkelyekre vágtam fel a húst, és még csak egy rohadt prést sem kellett használnom a hagymákhoz (egy kemping oldal úgy gondolja, hogy alaptartozéknak számít ez az eszköz. Hol???). Egyedül talán a vörösborból raktam bele egy 'kicsit' többet a kelleténél (4dl helyett egy egész üveg), erre azonban senki sem panaszkodott a csoportból. Megkönnyebbültem, úgy látszik sikeresen elhárítottam egy potenciális (jogos) verést.
Nem sokkal kajálás után egy érdekes esemény bontakozott ki Ada és Manboy sátrának bejárata előtt. Andrew ugyanis be akarta bizonyítani, hogy a "Sok jó ember kis helyen is elfér"-féle elmélet egy kétszemélyes sátorban is megállja a helyét, ezért szépen beugrott a megszeppent pár közé. Jill-t sem kellett sokáig győzködnie, hamarosan ő is sikeresen elhelyezkedett a kapacitásának felső határát feszegető alvóalkalmatosságban. Monster ugyebár Monster, amint megtudta mi a helyzet, olyan vehemenciával ugrott be a többiek közé, hogy majd szétrobbant a sátor.
Ha egy cseppnyi mazochizmussal is rendelkeztem volna, biztosan utánuk vetettem volna magam, azonban a sátor, a csoport, valamint saját magam egészségére való tekintettel inkább a fényképezőgépért rohantam, hogy megörökítsem ezt a pillanatot.

A képek elkészültével elindultam saját sátram felé, amikor túlzottan nagy csendre lettem figyelmes. Már szinte félve fordultam a nemrég lezajlott őrület helyszíne felé; társaim gyanúsan kimért léptekkel közeledtek felém. "A fenébe, hát mégsem ízlett nekik az ebéd?", gondoltam magamban, miközben egyre kisebbre zárták a kört. Becsukott szemmel, lehajtott fejjel készültem fel a legrosszabbra...
...egyszer csak puha karok sokasága terít be, de nem érzem bennük azt a fenyegető szándékot. Csak nem nevetést hallok? Egy olyan látványra nyitottam ki szemeimet, amelyre most is teljesen elérzékenyülve gondolok vissza: Survivor Hug!
Hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Ezek az emberek soha az életben nem bántanának engem. Ők a társaim, a barátaim, akikre bárhol, bármikor számíthatok. Hosszú idő után ismét úgy éreztem, hogy van egy családom...

Ez után a megható jelenet után egy kis céllövészeti gyakorlattal jutalmaztam a csapatot. Sajnos meglehetősen rövid ideig tartott a szórakozás, mivel egy rohamosan közelgő vihar (ami végül soha nem érkezett meg) előszele mindig eltérítette a lövedékeket.
Gyorsan nekiálltunk a kint lévő cuccok elpakolásának, és a biztonság kedvéért duplán leellenőriztük az összes sátorrögzítő kötelet. Néhány ember kérésére ismét elugrottam a helyi abc-be egy rekesz vízért, Monster pedig egy doboz cigaretta beszerzése miatt velem tartott. A kisbolt épp megérkezésem pillanatában zárt be, azonban az eladó volt olyan rendes, hogy még kidobjon nekem egy doboz életmentőt.

Épp visszafelé tartottunk, amikor Alexék megint hívtak; Tahitótfalun vannak, már több mint 50 perce indultak el a szentendrei HÉV állomástól: valószínűleg a vihar miatt haladtak ilyen lassan. Felvetettem a lehetőségét annak, hogy kocsival kijövök elébük, azonban Alex udvariasan elutasította az ajánlatot; majd telefonálnak, amikor ideértek. Kevesebb, mint húsz perc múlva már jött is a hívás, ugrás ki a buszmegállóhoz!
Szokásos üdvözlés, kézfogás, stb. Gyorsan visszaugrottunk a táborhoz, hogy minél hamarabb felállítsuk az általuk cipelt sátrat. Monsterrel megállapodtunk, hogy ezúttal kamerával rögzítem majd a procedúrát, az esetleges bénázásokon pedig majd utólag is jót nevethetünk (talán mégis kárörvendő lennék). Alex és Roxie azonban sokkal ravaszabbnak bizonyultak. Nem is próbálom meg leírni, hogy mi történt, az alant található videó tökéletesen magába foglalja a lényeget.

Ami sajnos nem került lencsevégre, az az Alex-Monster-féle üldözési jelenet volt. Maradjunk annyiban, hogy elég gyakran repült egy pár papucs Alex háta felé, majd az elkerülhetetlen utolérése után egy jó kis birkózásban végződött az őrület.
A kellő mennyiségű hülyülés után körbeültük az Andrew által profi módon előkészített tábortüzet, hogy egy kicsit megbeszéljük a Közösség múltját, jelenjét, jövőjét. A gyűlésen megbeszélt témák többsége szigorúan titkos, ám annyit szerintem elárulhatok, hogy még sok kalandban lesz része az oldalnak!

Lassan kezdett beesteledni, vagyis ismét eljött a vacsorának álcázott bohóckodás ideje. Direkt hagytunk egy kevés csirkepörköltet Roxienak és Alexnek, hadd tudják meg, milyen zseniális séffel van dolguk. Rövid melegítés után mertek is maguknak egy-egy porciót. Az egy dolog, hogy ízlett nekik, de hogy még repetázzanak is? Ismét az egekben szálltam!

Emlékezetem innentől fogva erős romlásnak indult, így csak néhány megmaradt emlékfoszlányt tudok felidézni. Nem vagyok egy nagy alkoholista, ezért egy üveg Bacardi Lime és néhány pohárnyi áfonya ízű borszerűség (édesszájú vagyok, na) bőven elegendő volt ahhoz, hogy berúgja nálam a gólt. A két tasak virsli felmelegítése még ment, igaz, mellé bedobtam egy Miklós kolbászt (kucc kucc), egy héjas krumplit, valamint egy apró falat kenyeret is; ennek gusztustalan állaga szépen bevéste magát emlékezetembe. Ha jól emlékszem, Roxienak kifejezetten tetszett, no persze nem gasztronómiai nézőpontból. Miközben főtt a finomság, a prések és a fagyasztók kemény bírálásába merültem bele, társaim legnagyobb örömére. Andrew közben igazi zombivá avanzsált, szinte lehetetlen volt bajtársainkról leszedni, elemi ösztöneinek köszönhetően azonban továbbra is mesteri módon pakolászta az ágakat a tűzre, sőt, kifejezetten barátságosan viselkedett velem szemben.

Mintha elmentünk volna kideríteni egy ismeretlen hang forrását, azonban sajnos(?) nem jártunk sok sikerrel. A táborhoz visszaérve szerencsére nem egy mészárszék fogadott minket, a hátra maradt emberek éltek és virultak.

Az utolsó dolog, amire emlékeszem, az a kocsi cd lejátszójának beüzemelése volt, majd egy Elvis Costello szám hallgatása közben kerített hatalma alá az álmosság...

Pakolás, Búcsú
Május 30.

Meglepően korán (hat óra környéken), sűrű ködre ébredtem fel, a másnaposság legkisebb jele nélkül. A többiek még aludtak, úgyhogy tettem egy kört a környéken, majd kiültem a 'tó' partjára. Hamarosan felkelt az első ember, Jill személyében, ami nagy szó, hisz elmondása szerint nem a koránkeléséről híres. Jól elbeszélgettünk az élet kellemes (játékok), valamint kevésbé élvezetes (tanulás) dolgairól, és persze Mr. Brekiről; egy kis rohadék béka, aki végig röhögte nekünk az egész éjszakát. Megegyeztünk, hogy ha ezen a hétvégén nem is, de egyszer még megkapja a magáét, kamatostól.

Időközben kezdtek előmászni a többiek. Beszámolójuk alapján elég érdekes dolgok történtet az éjszaka folyamán; Alexék a fizika törvényeit akarták próbára tenni egy falat kolbásszal, séta közben elaludtam (Roxie püfölése ébresztett fel), később pedig egy aranyos kis róka látogatta meg táborunkat (szépen ki is takarította a kint maradt tányérokat). Na, ezért nem érdemes ébernek lenni egy ilyen kiruccanás teljes időtartama alatt!
Kisebb vita alakult ki az emberek alvási szokásait illetően (az állítások szerint senki sem horkolt, mégis szinte mindenki hallotta a másikat), de sikerült hamar megállapodni a nagy semmiben.

Sajnos visegrádi kiruccanásunk már a végéhez közeledett, ideje volt összecsomagolni a cuccokat. Érdekes módon sokkal egyszerűbb volt szétszedni, mint elsőre gondoltam volna (külön köszönet Andrewnak és Jillnek segítségükért). Nem úgy Alex és Roxie sátrát! A két másodperces összeállítási idő nem működött visszafelé, kénytelenek voltak némi segítséget kérni a Youtube-tól. A videóban szereplő embereke játszi könnyedséggel, már-már emberfeletti gyorsasággal hajtogatta össze közel szalvétaméretűvé a cuccot. Nem segített önbizalmunkon, az biztos. Lassan, de biztosan azért sikerült ezt az akadályt is leküzdeni.

Csomagok összepakolva, nagy nehezen belesakkozva a csomagtartóba/hátsó ülésekre, igaz, csak egy utasnak maradt hely. Monster szólt a többieknek, hogy majd a szentendrei HÉV állomáson visszakapják a cuccaikat. Roxiéktól ennél a pontnál sajnos végleg elváltak útjaink; relatíve kevés felszerelésükkel ők már meg sem álltak Budapestig. Volt azonban még egy utolsó javaslatuk, amit a cikk legvégén olvashattok el. Búcsú tőlük, csoport elindul a buszmegállóhoz, Monster sorstársammal szintén útra kelek.

Az út visszafelé - ahogy azt már megszokhattátok - viszonylag eseménymentes volt, egyedül az egymás mellett közlekedő hobbibiciklistákat lőttem volna cafatokra (holott a szépen megcsinált bicikliút ott virított mellettük), előre sajnáltam a buszvezetőket...

Gyorsan megérkeztünk, tengernyi időnk volt a többiek érkezéséig, úgyhogy bekajáltunk egy-egy emberes adag Gyrossal, majd beugrottunk egy árnyékosabb helyre a tűző nap elől; így is kaptunk eleget a hétvége alatt.
Egy kis idő után rácsörögtem Andrewra, megkérdeztem merrefelé jártak éppen. "Pont most kanyarodunk be a pályaudvarra." És valóban: mi is láttuk, ahogy a nagy sárga Volánbusz megérkezett végállomásához.

A csapat újraegyesülése nem tartott sokáig, a csomagok akvirálása után eljött a keserű-édes búcsú ideje. Egy pillanatra ugyan felvetettük a csoportos ölelés lehetőségét, azonban inkább leégett bőrünk, sajgó végtagjaink kímélése mellett döntöttünk. Majd a legközelebbi találkozón!

Utószó

Hát gyerekek, ennyi lett volna a mese.
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a kezdeti egyszerű gondolataimból egy ilyen terebélyes iromány fog kerekedni. Lehet, hogy helyenként több hangsúlyt fektettem a triviálisnak tűnő dolgokra, amíg máshol pont a finom részleteket hallgattam el. Egyrészt ezek voltak a számomra kedves, megmaradt emlékek, másrészt az életben nem fejezném be ezt a cikket, ha a létező összeg dolgot papírra vetettem volna.

Kissé üresen érzem magam az esemény után. A cikkíráson kívül biztos csinálhattam volna mást is az elmúlt három és fél nap alatt, de egyszerűen nem megy. Mindig a hétvégén átélt élmények ugranak be.
Szeretek a múltban élni? Nem kizárt, elvégre a Resident Evilekből is a régiek állnak közelebb a szívemhez, de ilyen emberek, emlékek társaságában nem is szeretném, hogy másképp legyen.

Zárásként Alex Menrichtől idéznék egy kérdést:

"Június legvégén, ismét?"